Szeptemberben nálunk nem egyszerűen csak elkezdődik az iskola: újraindul a végeláthatatlan logisztika.
Öt gyerek, öt intézmény, kis országunk négy különböző pontján. Vonatok, autózás, kollégium, csomagok, felszerelések, időpontok és persze az örök kérdések: ki mikor, honnan, mivel és hogyan jut el?
Ezek a kérdések együtt járnak a falusi léttel: nem lehet csak leszaladni a megállóba, ha lekésted a buszt: nincs mindig következő járat, és főleg nincs hozzá csatlakozás, hogy oda tudj érni, ahová inultál.
Ketten már kollégisták, egy a nagymamától jár iskolába, egy most kezdte a sulit, a legkisebb az ovodát.
Az öt gyerek között nincs két egyforma út. Más életkor, más igények, más célok. Mi, szülők, megpróbálunk maradni a biztos pont, ahová jó hazajönni, és megpróbáljuk kézben tartani a káoszt: eljuttatni az itthon felejtett csomagot, távirányitani a rossz vonatra szálló nagylányt. Behozni a késést, amit a nehézkes indulás okozott, és megpróbálni közben nem idegbajt kapni, mikor három kicsi gyerek játszik közben visítva a hátsó ülésen.
Közben újra és újra tanulni az elengedést: nem lehetek ott egyszerre mindenhol, de már nem is kell, hiszen ügyes, talpraesett, megoldja. Tanul belőle.
Ötfős gyerekcsapat mellett a tökéletesen megszervezett élet valószinűleg csak egy szép elmélet- de talán nem is baj. Mert az élet nálunk- akárcsak a kertben- ritkán alakul pont úgy, ahogyan elterveztük: meg kell tanulnunk alkalmazkodni hozzá, és közben észrevenni azt is, ami szép benne!
